Régészet hóban és kánikulában
A régészet hajnalán az ásatások ideális időjárásban és kis felületeken zajlottak - ez azonban mára teljesen megváltozott.
Végtelen szezon?
Ma már a régészek jelentős része januártól decemberig terepen van. Ez első hallásra akár izgalmasnak is hangozhat, azonban hosszú távon nagyon kimerítő a hajnali kelés, valamint az egész napos fizikai ÉS szellemi munka. Hiszen ‘agyatlanul’ nincs sok értelme ásatást vezetni, akkor végzettség nélkül is csinálhatná bárki.
A kimerültség azonban nem az egyetlen hátulütője az egész éves ‘szezonnak’. A régészeknek meg kell küzdeniük az természeti elemekkel is, ugyanis nyáron a kánikulában, télen pedig a fagyban is kint kell lenni, nehogy a ‘gonosz régészek’ miatt csússzon meg egy beruházás...
2016 nyarán még egész vidáman viseltem a meleget Brigetioban, egy római padló tisztogatásakor.
Egy kis ráadás
A nyári meleg és téli hideg azonban évről évre durvább - ezt bárki észlelhette, aki sokat járkál házon kívül vagy szintén a szabad ég alatt dolgozik. Én pl. 2014-hez képest is érzem a változást, a 2000-es évek elejéhez képest pedig még inkább. Óvodás, kisiskolás koromban minden nyáron csokibarna voltam, soha nem égtem le és szinte soha nem voltam 20 faktorosnál erősebb naptejjel kenve. Ezzel szemben idén már áprilisban sikerült leégnem és kb. sehová se megyek 30-50+ faktoros naptej nélkül, úgy perzsel nap.
A másik véglet, amikor a földhöz fagyott kerámiákat próbáljuk felszedni - bár ez a kép még kicsit melegebb időben készült.
És feldolgozni ki fogja?
A véget nem érő szezonnak azonban más hozadékai is vannak. Régen a régészek ástak pár hetet, hónapot, majd az év többi részében feldolgozták azt - értsd megmosták, beleltározták, tudományosan értékelték, értelmezték és publikálták.
Az ásatásvezető régészeknek ma is kötelező egy 30 napos és egy éves jelentés, doksi készítése a feltárásról, de ezt vajon mikor csinálják meg? Többnyire esőnapokon, esténként, hétvégéken, hiszen sokan januártól decemberig terepen vannak. És épp emiatt nem jutnak sokszor ennél teljesebb feldolgozásra a lelőhelyek, mert senkitől se lehet elvárni (szerintem), hogy minden szabadidejét a munkának áldozza.
Na de mi erre a megoldás?
Minden múzeumnál annyi foglalkoztatot régész és technikus, amennyi el tudja látni az intézményhez tartozó területek régészeti munkáit. Az elegendő ember mellé elegendő felszerelés és arányos munkamegosztás - értsd nem mindig ugyanaz a pár ember vezet ásatást, hanem tudják egymást váltani a régészek. Valószínűleg vannak még más lehetőségek is, de nekem most hirtelen ezek jutottak az eszembe - kommentben nyugodtan egészítsétek ki :)
Végeredményben azt gondolom, hogy szuper, ha az ember megtalálja a hivatását, de fontos, hogy munkaként értékeljék a munkáját, ne pedig úgy nézzenek rá, hogy 'jaj, biztos szívesen ás egész évben, hiszen szereti a hivatását'. Az, hogy valaki szereti, amit csinál, nem jelenti azt, hogy az ne lenne munka és ne lehetne kiégni benne.
Ha tetszett a fenti poszt, akkor kukkantsd meg ezeket is:
